Tóbiás Krisztián: A mikulás rakétája, Turi Lilla rajzaival
Könnyű úgy olvasni, ha az ember nem kritikus. Ha nem tetszik egy könyv már az elején, inkább belelapozok a közepébe, a végébe. Aztán ha azok a részek sem tetszenek, egyszerűen nem olvasom tovább a könyvet. Rövid az élet. Minek olyasmit olvasni, ami nem tetszik? Ehhez képest vannak könyvek, amelyeket újra és újra elolvasok. Ilyenek Tóbiás Krisztián könyvei.
A vasjani egy időben a bibliám volt, nem tudtam vele betelni. Amikor megjelent hangoskönyvben, még rosszabb lett a helyzet, volt pár hónap, amikor folyton csak azt hallgattam. Néha már mondtam magamban is, ha épp csönd volt, vagy nem gondolkodtam semmin. A Wilkinson pengét épp a múlt hónapban vettem elő újra. Aztán megérkezett postán A mikulás rakétája.
Azt mondják, sokan azért tetováltatják tele a bőrüket vagy tetetnek piercinget érzékeny helyekre, mert annyira bezárult a lelkük a sok fájdalomtól, hogy lehasították magukról a fájást: így nem tudják érezni. Se a fájdalmat, se a szenvedést. Pedig tetoválás vagy nyelvpiercing helyett ott van az irodalom: vannak könyvek, amelyek feltépik az emberben a letapasztott fájást. Bármilyen bizarrul is hangzik, erre egy gyerekkönyv is képes.
És itt bukkan fel a kérdés bennem: mikor szól egy gyerekkönyv a gyerekekhez, és mikor a felnőttekhez? Vannak gyerekkönyvek, amelyek csak felnőtteknek szólnak? Külalakra gyerekkönyv, tele olyan illusztrációkkal, amelyek együtt lélegeznek a szöveggel. Turi Lilla rajzai nem kiegészítik, hanem együtt léteznek a szöveggel. Mivel gyerekekkel foglalkozom a munkahelyemen, elég sok gyerek- és ifjúsági könyvet olvasok. Sokszor jobban élvezem, mint a felnőtteknek szóló irodalmat, mert könnyebben tudok aludni tőlük.
A mikulás rakétájától nem fogok könnyebben aludni, pedig a szívem kisimult, mire a végére értem. Mert otthon éreztem magam benne.
Amíg olvastam, egyáltalán nem azt éreztem, hogy gyerekkönyv van a kezemben, pontosabban nem olyan, amely minden gyerekhez, vagy inkább nem jelenlévő gyerekekhez szól. Gyerekhangon szól, és élénken kommunikál azzal a gyerekkel, aki én voltam, aki az idő és furcsa kemikális burjánzások miatt már felnőtt, már elég más, kemény az arca és fél kicsit érezni, de mint egy mag, valahol ott kallódik belül az a gyerek. És ez a könyv olyan természetességgel szólította meg, olyan magától értetődően kezdett el beszélni hozzá, ahogy csak a gyerekek tudnak.
„Az idő elmúlt
mondja a mikulás
volt
nincs
mostantól minden ugyanúgy marad
nekem valahogy rémisztőnek tűnik ez
hogy az idő elmúlt
hogy csak úgy el tud múlni
már az idő is
az idő is el tud múlni
mint a bárányhimlő
addig vakarózunk
amíg elmúlik
az idővel is valahogy így vagyunk
csak valami halvány heg
marad utána
az idő elmúlt
mondja a mikulás
és neki el lehet hinni”
És a bennem lévő gyerek is fellázadt, minden normalitás és egyensúly ellenére. Mert rögtön a háborúba kapaszkodott, azt kereste ezekben a mondatokban, önzően, ahogy csak egy gyerek tud önmagáért szabadon kérni, keresni. És hirtelen otthon voltam. Otthon, ezekben a mondatokban, ezekben a helyzetekben.
„Mindig sorban állunk
messze kígyózó libasorban
most a sütő előtt
apuval
várjuk
hogy megsüljön a kalács
mindig sorban állunk
tegnap még a bolt előtt
kígyózott a libasor
fejenként két kiló lisztért
milyen jó hogy van fejem
két kiló lisztet ér
az én fejem”
Egy idő után töprengeni kezdtem, hogy ezek a versek melyik időben játszódnak, tényleg háború van bennük, vagy csak én látom bele. Aztán arra gondoltam, az idő elmúlt, a mikulásnak azért ezt mégiscsak el lehet hinni, hát tovább kapaszkodtam a saját háborús gyerekkoromba, mert jó volt ilyen sorokba kapaszkodni:
„Apám ma reggel
hozott egy teknősbékát
mocsári teknőst
nekem
a fiának
hogy lássak ilyet
ilyen teknőst is
ne csak ékszert
anyám úgyis eladta
minden ékszerét
mindet
még a jegygyűrűjét is
eladta
hogy legyen mit ennünk
eladta
megettük egy hét alatt
néhány nap alatt
megettük apa és anya házasságát”
Nem tudom, hogy lehet a fájdalmat ilyen egyszerűen megírni, de úgy egyszerűen, hogy közben az ember szíve beleakad és bele is szakad a verssorba, az egész könyvet összevérzi. És mikor már kifolyt az ember felszakadt szívéből elég vér, mindig jön valami vicces, olyan sorok, amelyeken nevet a felnőtt, a gyerek meg mérges rá, mert miért neveti ki egy felnőtt azt, ami igaz?
„felrobbant az atomerő
és azóta mindenki remeg
reszket
hogy a bárányfelhők
idehozzák
az atomerőt
és sugározni fog mindenkit
és mindenki sugározni fog mindenkit
és mindenki olyan lesz mint a superman
a superman csak addig jó
amíg egy darab van belőle
mert sok superman már minek
majd mindenki azzal fog szórakozni
hogy puszta kézzel megállítja
a vonatot
meg repülőgépekkel
kosárlabdáznak
mindenkit megsugároz
a csernobili atomerőmű”
Tóbiás Krisztián könyvében a gyerek mégis olyan biztonsággal vezet, olyan érdekesen és őszintén és szabadon mesél, hogy az ember nem tudja csak úgy abbahagyni az olvasását. Folyton kíváncsiak leszünk, hogy jó, és mi történt azután?
Szoktam irigy lenni. Főleg könyveket irigylek íróktól, költőktől, amelyek annyira tetszenek, annyira megszorítják a lelkemet, annyi vért préselnek ki a lapokra a szívemből, hogy szeretnék hangosan kiabálni, nevetni és beszélni róla sokat, hangosan, mert én is ilyet szeretnék írni. A mikulás rakétáját nagyon irigylem.
Ha lehetne irodalmi testvért választani, én Tóbiás Krisztián kishúga szeretnék lenni. Az idősebb testvérek általában úgyis engednek a kistesójuknak, és ha kérik, akkor írnak még nekik, még több verset, mesét, regényt, bármit. Hogy lehessen olvasni.
Tóbiás Krisztián: A mikulás rakétája, Turi Lilla rajzaival, Fiatal Írók Szövetsége, 2020 (Hortus Conclusus sorozat).
Hozzászólások